Szvámí Véda szerint a szánkhja mesterei a valaha élt legnagyobb pszichológusok voltak a Földön. Tudományos alapossággal vették számba az ember pszichofizikai működésének összes alkotóelemét. Közben rámutattak az egyéni és az univerzális struktúrájának azonosságára is.
A szánkhja elsődlegesen azt a folyamatot vizsgálja, melynek során ismereteket, tapasztalatokat gyűjtünk a külvilág tárgyairól, személyeiről és folyamatairól. Azt kutatja, hogy miként lesz egy objektív észlelésből szubjektív tapasztalat, élmény. És hogy ezek a szubjektív reflexiók miként hozzák létre a személyiséget, a karmát, a sorsot.
Az ősi mesterek kontemplatív szemlélődésük során felismerték, hogy a tapasztalási folyamat legfontosabb aspektusa az azonosulás a tapasztalat eszközeivel és/vagy a tárgyával. Ez az azonosulás kelti a szubjektív tapasztalás élményét, és váltja ki a különféle érzelmi reakciókat.
Úgy vélem, hogy a szánkhja követőinek eredeti célja nem a ragaszkodás, kötődés elkerülése vagy lebontása volt. Céljuk ettől sokkal pozitívabb és merészebb: egy tökéletesen szenvedési nélküli állapotot kerestek, de a jelenlegi testben maradva (jivan mukta). A ragaszkodás nélküliség (vairāgya) ezen kontemplatív szemlélődés következménye lehetett.
Amikor tehát a nem-ragaszkodás a jóga-tréning (abhyāsa) mellett a Jóga-szútrákban megjelenik, úgy tűnhet, mint egy újabb gyakorlat. A keresők akarattal próbálnak lemondani különféle dolgokról, vagyis teljesítményt és feszültséget csinálnak abból, ami eredetileg a tapasztalási folyamat figyeléséből fakadó létállapot volt!
A többi ind filozófiai iskola kisebb változtatásokkal átvette a szánkhja elme-működésről szóló tanításait, melyek nagyjából 2500 éve változatlanok! Ehhez képest a nyugati pszichológia felismeréseit szinte folyamatosan átírjuk. Joggal mondhatta tehát Szvámí Ráma, hogy a nyugati pszichológia nagyon szép, és hasznos tudomány, de még fejlődésben van....
